Megjártam a poklot. Nem nagy cucc, mindenki megjárja életében többször, ki előbb kezdi, ki pedig később. Nyilván. Ezzel sem mondtam effektíve sok újdonságot.
Azonban a pokolban tartózkodás időtartama eltér. Néha-néha már azt hihetjük, hogy kijutottunk és a jó öreg Cerberus picsája meredezik ránk, nekünk pedig csak bele kell rúgni és újra szabadon lélegezhetünk. Ám ekkor vagy csupán egy kóbor állatot tisztelünk meg, vagy előbbi, a ronda és sárga szájával elkapja lábunkat és visszataszít a legmélyebb bugyrokba. Démonok vesznek körül angyali pofával, hízelegnek és az ölünkbe ülnek, a másik pillanatban pedig elvágják a torkunkat, vagy tőrt döfnek a szívünkbe, lényeg, hogy fájjon.
Fáj is.
Kurvára.
De nem gond, mivel a pokolban megterem a kábítószer, mely gyógyírként szolgál, azonban minden egyes fájdalommentes nap helyébe 10 napi vándorlás lép a lángok között, odalenn.
Ördögi kör, he? A kör lényege, hogy a pályán tartó centripetális erőt legyőzze a centrifugális, legalábbis jelen esetben. A győzelem igaz, elviselhetetlen fájdalmat okoz, a kiszakadás és tiszta érzékelés átkával együtt, azonban lehetőséget ad, hogy visszakerüljünk a felszínre.
A lehetőséggel pedig élni kell, mert minél tovább maradunk lenn, annál inkább hasonlatosak leszünk azokhoz a démonokhoz, melyek minket is marcangolnak.
Habár nem látom még a fényt, de érzem, hogy jó az irány és a szürke kövek kontúrjai közt, egy megmagyarázhatatlan hibaként úszik be, valami feketeség. Arról a seggről beszélek, mely a pokol kapujának őrzőjét illeti meg.
Már csak bele kell rúgni.
A kérdés az, hogy bele akarok-e rúgni vagy végképp olyanná váltam, mint akik idelenn kínoznak másokat. Egy kegyetlen és aljas démon, angyali pofa nélkül.
Mire odaérek meglátjuk. Közel a cél.
Még nem érkezett hozzászólás
Még nincsenek kommentek.
Hozzászólások RSS TrackBack Identifier URI
Szólj hozzá
